Egy időben magány volt az én társam,
ki mindig velem élt
akármerre jártam,
ha társaságom nem találtam,
ő nem hagyott el soha,
ez az igazi édes mostoha.
Volt idő, hogy vágytam
a nyüsgésre a zajra,
s többször adatott a magány
egyhangú nyugalma.
Furcsa az élet, akire nem vágysz
az lesz a vendéged,
s akit keresel, elfut tőled mentem.
Így volt az eset a magánnyal, mi ketten.
Ahogy találkoztunk, nem kerestem, ő jött.
Reméltem, elmegy majd, hesegettem, kértem,
Nem reagált semmit, együtt voltunk tétlen.
De mitörtént közben?
Hogy következett ez be?
Elkezdtem őt szeretni,
s eltávolodott tőlem,
Észrevétlen, csendben, lassú, halk lépteit
Elnyelte a nyüsgés, a zaj,
S azóta vágyom őrá, egyre, egyre jobban.
Manapság szenvedéllyel, szeretve remélem,
hogy egyszer újra úgy lesz majd mint régen,
s ő lesz majd mindennapi vendégem.
Nem foglak kergetni ígérem soha!
Csak gyere vissza, te édes mostoha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.