2017. szeptember 7., csütörtök

Magány

Egy időben magány volt az én társam,
ki mindig velem élt

akármerre jártam, 
ha társaságom nem találtam, 

ő nem hagyott el soha, 
ez az igazi édes mostoha.

Volt idő, hogy vágytam
a nyüsgésre a zajra, 
s többször adatott a magány 
egyhangú nyugalma.

Furcsa az élet, akire nem vágysz 
az lesz a vendéged, 

s akit keresel, elfut tőled mentem. 
Így volt az eset a magánnyal, mi ketten.

Ahogy találkoztunk, nem kerestem, ő jött.
Reméltem, elmegy majd, hesegettem, kértem,
Nem reagált semmit, együtt voltunk tétlen.


De mitörtént közben?
Hogy következett ez be?

Elkezdtem őt szeretni, 
s eltávolodott tőlem, 

Észrevétlen, csendben, lassú, halk lépteit
Elnyelte a nyüsgés, a zaj,

S azóta vágyom őrá, egyre, egyre jobban.

Manapság szenvedéllyel, szeretve remélem, 
hogy egyszer újra úgy lesz majd mint régen,
s ő lesz majd mindennapi vendégem.

Nem foglak kergetni ígérem soha!
Csak gyere vissza, te édes mostoha.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.